Az én írói rendszerem – élményből épített történet
Nem klasszikus leíró prózából indulok ki.
Nem az érdekel elsősorban, hogyan lehet egy helyiséget, tájat vagy tárgyat minél részletesebben szavakkal megfesteni. Engem az érdekel, mit él át az olvasó abban a pillanatban.
A történetre sokszor úgy gondolok, mint amikor végigjátszom egy jó játékot. Van egy csapat, amelynek tagjai különböző személyiségűek, másként reagálnak ugyanarra a helyzetre, időnként szétválnak, majd újra találkoznak.
Van céljuk, akadályuk, felfedezésük, kudarcuk, konfliktusuk és jutalmuk. A történet folyamatosan továbbvezet valami felé.
Nem feltétlenül állandó akciót akarok.
A fontosabb szabályom inkább ez:
Mindig legyen valamilyen élmény.
Ez lehet veszély.
Lehet humor.
Lehet felfedezés.
Lehet egy érzelmi pillanat.
Lehet egy rejtély.
Lehet konfliktus két szereplő között.
Lehet egy új hely látványa.
Lehet csend.
Lehet valami, amit az olvasó még nem ért, de szeretne többet tudni róla.
A célom az, hogy az olvasó mindig érezze: érdemes továbbmennie.
Nem szeretem a hosszú, statikus leírásokat, amelyekben tíz oldalon keresztül csak azt tudjuk meg, hogyan néz ki egy hely. Inkább két-három olyan részletet választok ki, amelyek megteremtik a hely hangulatát, aztán hagyom, hogy történjen benne valami.
A környezet nálam ezért nem leltár, hanem a jelenet résztvevője.
A szél akadályoz.
A hó eltakar valamit.
A jég visszaver egy fényt.
A barlang összeszűkül.
A meleg kunyhó biztonságot jelent.
A hatalmas hegy mellett a szereplő kicsinek érzi magát.
Vagyis nem azt akarom elmondani, hogy mi van ott, hanem azt, hogy milyen ott lenni.
Képben gondolkodom
Az írásom erősen vizuális. Sok jelenetet nem elsősorban mondatokként, hanem helyzetként, képként és mozgásként látok magam előtt.
Ki hol áll?
Mi történik?
Mire néz?
Mi változik a következő pillanatban?
Mi legyen az a kép, amely az olvasó fejében megmarad?
Ezért a könyv illusztrációi sem egyszerűen dekorációk. A kép és a szöveg megoszthatja egymás között a munkát. Amit a kép tökéletesen megmutat, azt nem feltétlenül akarom még fél oldalon keresztül elmagyarázni.
A szöveg inkább hozzáadhatja azt, amit nem lehet látni: a hideget, a hangot, a félelmet, a gondolatot, a bizonytalanságot.
A történetet részben felfedezem, nem csak megtervezem
Nem minden eseményt találok ki előre mérnöki pontossággal.
Vannak szereplők, szabályok, előzmények és egy világ. Amikor ezek már eléggé kialakultak, bizonyos történések szinte logikusan következnek egymásból.
Ilyenkor nem azt érzem, hogy:
„Most ide kellene raknom egy ilyen jelenetet.”
Hanem inkább azt:
„Ha ezek az szereplők itt vannak, ebben a helyzetben, akkor ennek kell történnie.”
Ez az, amit úgy fogalmazok meg, hogy hagyom a történetet írni önmagát.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden első ötlet automatikusan jó. Az ösztönös alkotás után következik a szerkesztői munka: visszanézem, hogy amit én természetesnek éreztem, az az olvasó számára is követhető és logikus-e.
A szereplők viszik a történetet
A csapat szereplői nem ugyanannak a személyiségnek különböző nevei.
Azért vannak különböző jellemeik, mert ugyanaz a helyzet mindegyikükből mást hoz elő.
Az egyik előrerohan.
A másik megáll és gondolkodik.
A harmadik fél.
A negyedik viccel.
Valaki összeütközik a másikkal.
Így a konfliktus nem mindig kívülről érkezik. A szereplők egymásnak is eseményeket teremtenek.
Ez megint hasonlít azokhoz a történetekhez és játékokhoz, amelyeket szeretek: nem pusztán egy avatart akarok végigvinni egy pályán, hanem egy csapatot akarok megismerni.
A mélyebb gondolatokat nem akarom elmagyarázni
A saját tapasztalataim, érzéseim és kérdéseim bekerülnek a történetbe: generációs különbségek, a változás és annak elutasítása, szülő–gyerek kapcsolat, veszteség, félelem, valamint az, hogy valakit nevetségesnek tartanak azért, mert mást akar, mint amit a közössége természetesnek gondol.
De nem szeretném, hogy a könyv megálljon és kijelentse:
„Ez a történet most erről tanít benneteket.”
A gyereknek elég lehet az, hogy Pipó lovag akar lenni, a környezete ezt képtelenségnek tartja, majd olyan dolgokat fedez fel, amelyek megváltoztatják azt, amit mindenki biztosnak hitt.
A felnőtt közben észrevehet mögötte egy másik réteget.
Nem kell mindenkinek ugyanazt kiolvasnia belőle.
A ritmus fontosabb számomra, mint a díszítettség
Nem szeretnék azért hosszabban írni valamit, hogy „irodalmibbnak” hasson.
Inkább pontosan annyi szöveget akarok, amennyi az élményhez szükséges.
Ha két mondat elég, legyen kettő.
Ha egy fontos érzelmi jelenetnek idő kell, kapjon időt.
Ha egy csendnek súlya van, maradjon csend.
Ha pedig menekülnek a farkasok elől, akkor nem akarom megállítani őket azért, hogy három bekezdésben elmondjam, milyen szép a gleccser.
Ezért dolgozom így
Mert ilyen történeteket szeretek átélni én magam is.
Nem elsősorban nyelvi bravúrt keresek egy történetben, hanem azt az érzést, amikor kíváncsi vagyok, mi van a következő ajtó mögött.
Amikor megszeretek egy csapatot. Amikor egy hely lenyűgöz. Amikor valami megnevettet, majd húsz perccel később megüt egy komolyabb jelenet. Amikor egy apró tárgyról később kiderül, hogy jelentősége van.
Ezt próbálom átültetni könyvbe.
Ezért az én alapegységem nem feltétlenül a szép mondat.
Hanem a jelenet és az élmény.
A mondat ennek az eszköze.
És talán egyetlen mondatban ez foglalja össze a legpontosabban:
Nem azt akarom részletesen elmesélni az olvasónak, milyen Zagrados. Azt akarom elérni, hogy úgy érezze, maga is bejárta.
