Az írás közben azonban történt valami furcsa.
Ahogy egyre mélyebbre kerültem ebben a történetben, nemcsak a szereplőimet kezdtem jobban érteni.
Saját magamat is.
Bizonyos gondolatokról csak utólag vettem észre, milyen fontosak nekem.
Pipó története egy kis pingvin történetének indult, aki valami más szeretne lenni, mint amit a környezete természetesnek gondol számára.
Aztán egy idő után nehéz volt nem észrevennem, hogy ez a kérdés számomra sem teljesen idegen.
Mi történik, amikor valakinek van egy elképzelése arról, hogy merre szeretne menni, miközben a körülötte lévő világ egészen másfajta életet tart ésszerűnek?
Meddig jelent biztonságot az a hely, ahová tartozunk, és mikor kezd korláttá válni?
Mennyit érdemes kockáztatni valamiért, amelynek a sikerére semmilyen garancia nincs?
Mit jelent valóban a saját utunkat járni?
Nem azért írtam meg ezeket a kérdéseket, mert előre leültem, és úgy döntöttem, hogy ilyen témákról szeretnék beszélni.
Egyszerűen belekerültek a történetbe.
És csak később vettem észre őket.
Mintha a könyv bizonyos dolgokat hamarabb tudott volna rólam, mint én.
A viharokról is csak később értettem meg, mit írtam, de erről talán majd egy másik posztban.
Szóval, ezért lett számomra az írás utazás.
Amikor elkezdtem ezt a könyvet, azt hittem, elsősorban azt kell kiderítenem, ki Pipó.
Most már úgy érzem, hogy közben arra is választ kerestem:
én ki vagyok?
Mit akarok valójában létrehozni?
Mi az, amit akkor is csinálnék, ha senki nem tapsolna érte?
Mi az a munka, amelynél nemcsak azt érzem, hogy elvégeztem valamit, hanem azt is, hogy egy darabot hagytam magamból valahol?
És erre az elmúlt időszak elég világos választ adott.
És még mindig nem tudom, mi lesz belőle.
Szinte minden nap foglalkozom vele.
Nem tudom, hányan fogják szeretni Pipót.
Nem tudom, lesz-e belőle olyan világ, amelyhez évekkel később is visszatérnek majd az emberek.
Ha igen ha nem, igazából mindkét gondolat, néha ijesztő.
De mostanra megértettem.
Azért kezdtem el, mert szükségem volt arra, hogy létrehozzam.
Persze szeretném egyszer látni, hogy egy gyerek magával viszi Pipót. Hogy van kedvenc szereplője. Hogy várja a következő történetet. Hogy valaki belép ebbe a világba, amely eddig csak bennem létezett, és azt mondja:
„Én itt szeretnék még maradni.”
Talán ez lenne számomra az egyik legnagyobb siker.
De ha mindent kizárólag ennek a visszaigazolásnak rendelnék alá, valószínűleg soha nem mertem volna elkezdeni.
Most már egyre inkább úgy érzem, hogy miközben én építettem Zagradost, Zagrados is épített engem.
Megmutatta, mennyire fontos nekem az alkotás.
És talán azt is megmutatta, hogy nem feltétlenül késő megtalálni azt, amit az ember valójában mindig is csinálni szeretett volna.
