Amikor az emberek először meglátják Zagradost, általában ugyanaz történik.
Látnak egy pingvint. Egy havas falut. Egy beszélő sirályt. Színes illusztrációkat.
És legtöbben azt gondolják:
„Ez egy kedves gyerekkönyv lesz.”
Őszintén? Örülök ennek.
Mert pontosan ezt szerettem volna.
Nem akartam olyan világot építeni, amely már az első pillanatban bizonygatja, milyen komoly, milyen sötét vagy milyen epikus. Azt akartam, hogy az olvasó először megszeresse ezt a világot.
Megismerje a szereplőket. Nevessen Szélvészen. Szurkoljon Pipónak. Otthon érezze magát a faluban.
Csak ezután kezdjenek lassan előkerülni a mélyebb rétegek.
A veszteség.
A félelem.
Az önbizalomhiány.
Az önkeresés.
Az elveszett múlt.
A legendák.
A titkok.
Számomra a fantasy legerősebb pillanatai nem akkor születnek, amikor valami hatalmas történik.
Hanem akkor, amikor már érdekelnek azok, akikkel történik.
Ezért nevezem Zagrados világát így:
Soft Surface. Deep Core.
Puha felszín. Mély mag.
A felszínen egy melegszívű történet egy kis pinguinról, aki lovag szeretne lenni.
A mélyben pedig egy történet arról, hogyan válik valaki azzá, aki lehetne.
Nem azért, mert kiválasztott.
Nem azért, mert tökéletes.
Nem azért, mert mindenben jobb másoknál.
Hanem azért, mert újra és újra megpróbálja a helyes döntést meghozni.
Még akkor is, amikor fél.
Talán ezért szeretem a legjobban azokat a történeteket, amelyek nem a mélységgel kezdődnek.
Hanem a szívvel.
Mert ha az olvasó először megszereti a szereplőket, akkor később a legendák, a titkok és a nagyobb események már nem csak látványosak lesznek.
Hanem fontosak is.
