Zagrados világában nem csak hősök, legendák és régi titkok élnek.
Vannak benne olyanok is, akik egész életüket a falu szélén, a jég, a szél és a tenger közelében töltötték, és pontosan tudják, hogy a világ nem mindig kegyes azokkal, akik túl messzire merészkednek.
Obruk bácsi ilyen pinguin.
Első pillantásra talán csak egy morgós, óvatos öregnek tűnik.
Olyasvalakinek, aki mindenre azt mondja: „jobb lett volna otthon maradni.”
Obruk bácsi nem az a fajta, aki könnyen lelkesedik. Ha valaki azt mondja, hogy „kaland”, ő előbb megnézi, merre van a legközelebbi kijárat.
Ha valaki azt mondja, hogy „régi legenda”, ő inkább a jégre pillant, aztán az égre, és csak annyit morog: „A legendák ritkán hoznak jó időt.”
És ha Pipó valami nagy tervvel áll elé, Obruk bácsi valószínűleg már akkor sóhajt, mielőtt Pipó befejezné az első mondatot
De ő nem gyáva.
Inkább olyan valaki, aki túl sok telet látott ahhoz, hogy könnyen higgyen a nagy álmokban.
Ő a falu régi rendjét képviseli.
Azt a gondolkodást, amely szerint a túléléshez nem mindig hősiesség kell, hanem józan ész, óvatosság és az, hogy az ember ne keveredjen olyasmibe, amit nem ért.
Pipó számára Obruk bácsi néha bosszantó lehet.
Mert Pipó éppen azt keresi, amit Obruk kerülni akar: a kalandot, az ismeretlent, a választ arra, hogy mi van a jéghegyen túl, és miért érzi úgy, hogy neki több dolga van a világban, mint amit a falu lát belőle.
De Obruk bácsi szerepe éppen ettől fontos.
Ő emlékeztet arra, hogy minden nagy kaland előtt ott áll valaki, aki azt mondja:
„Ne menj.”
És ez a hang nem mindig rosszindulatból szól. Néha csak egy hosszú élet visszhangja.
Obruk bácsi a történetben azt a kérdést hordozza, amely minden közösségben ott van:
Mi a fontosabb: megőrizni azt, ami biztonságos, vagy elindulni azért, ami talán igaz?
Zagradosban a múlt nem tűnt el teljesen. Csak elhallgatott.
És az olyan pinguinok, mint Obruk, talán nem is sejtik, hogy amitől legjobban félnek, az egyszer még visszatérhet.
