Sziasztok!
Ma reggel, félálomban olvastam Bíró Szabolcs író néhány nappal ezelőtti posztját az AI-ról.
Fontos az elején leszögeznem:
nem vitát szeretnék nyitni, és nem az ő véleményére reagálok.
Mélyen tisztelem Szabolcs munkásságát.
Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a felvetést, és szeretnék megmutatni egy másik nézőpontot is.
Mert az éremnek mindig két oldala van.
Az álláspontja nagyjából így foglalható össze:
az érték = emberi kéz, emberi szenvedés, emberi munka.
Ez teljesen érthető.
De ez nem univerzális igazság, hanem egy alkotói pozíció.
Felmerülnek a kérdések:
AI = ötlettelenség?
AI = lustaság?
AI = csalás?
AI = emberi munka kiváltása?
Beszélgessünk erről egy kicsit.
Két éve dolgozom mesterséges intelligenciával.
Ez idő alatt sok mindent megtapasztaltam, jót és rosszat is.
Mit jelent számomra az AI-val való munka?
A munkámat minden szinten átszövi az AI. Pont.
És ezt nem bánom.
De nagyon nem mindegy, hogyan.
A „tiszta kéz” szerintem mítosz.
Az, hogy valaki kézzel ír, rajzol vagy szerkeszt, önmagában nem teszi autentikussá a munkát.
Az autentikusság nem technológiai állapot.
Hanem belső szándék, mondanivaló és felelősségvállalás.
Nem vitatkozni szeretnék, és nem állást foglalni mások helyett.
Egyszerűen elmondom, én hogyan dolgozom.
Számomra az alkotás nem technológiai kérdés.
Hanem felelősség kérdése.
Nem az számít, milyen eszközzel születik meg egy világ, hanem az, hogy
ki hozza létre,
ki álmodja meg,
ki hordozza magában,
ki mond vele valamit,
és ki vállalja érte a felelősséget.
Az AI számomra nem alkotó.
Nem gondolkodik helyettem.
Nem talál ki történeteket helyettem.
Nem érez.
Nem dönt.
Nem vállal következményeket.
A világot én hozom létre, és én mesélem el.
A karakterek az én tapasztalataimból, érzéseimből és kérdéseimből születnek.
A döntések az enyémek, és a felelősség is.
Az AI ebben a folyamatban eszköz.
Ahogy eszköz egy kamera, egy ecset, egy vágóprogram vagy egy nyomdagép.
Az eszköz nem váltja ki az alkotót, csak kiterjeszti a lehetőségeit.
Hiszek az emberi lélekben az alkotás mögött.
De nem hiszek abban, hogy a technológia önmagában elveszi ezt az értéket.
Az értéket az adja, ki használja, és mire.
Én mesélni akarok.
Világokat megmutatni.
Érzéseket, kérdéseket, mélységeket átadni.
És ezért vállalom a felelősséget minden egyes képért, sorért és döntésért, amit ebben a világban meghozok.
Valóban egy új korszak kapujában állunk.
Rengeteg AI-alapú tartalom fog születni. Sok szép, sok látványos, sok felszínes is.
Kirakatok lesznek.
Koncepció nélküli maszatolások.
És közben egyre fontosabb lesz az az egyetlen dolog, ami végül mindig megmarad, ha minden réteget lehántunk, és amit nekünk is keresnünk kell az alkotások mögött:
az emberi lélek.
Én nem vagyok grafikus, mégis létrehozom a képi világomat.
Nem vagyok író, mégis megírom a történeteimet.
Nem vagyok webdesigner, mégis megépítem a világom kapuit.
Nem vagyok zeneszerző, mégis képes vagyok zenét alkotni.
És ahogy fejlődik a technológia, egyre többet tudok majd megmutatni ebből a világból.
Ne feledjétek:
a filmrendező sem húzza meg a díszlet minden szögét,
nem ő világít minden lámpát,
nem ő keveri a hangot.
Ő tartja egyben a világát.
Szívből örülök a posztnak és a kommenteknek egyaránt. Azt hiszem, megszólalhatok ebben a kérdésben: egy önálló, falra rendezett szintográfia-kiállítás és több könyvillusztrációs, intermediális projekt áll mögöttem.
Teljes egészében egyetértek az előttem szólókkal. Az AI egy rendkívül fejlett eszköz – de eszköz. Nem rendelkezik önálló szándékkal, ízléssel vagy alkotói képességgel. Algoritmusok millióiból állít össze eredményeket, és pontosan azt tükrözi vissza, amit az alkotó beletesz: szándékot, elképzelést, történetet.
Ha nincs mögötte gondolat, az AI valóban képes összeállítani egy „általában jól működő” kompozíciót.
Ez létezik – szögezzük le.
Ha azt mondod neki: „csinálj valami szépet”, akkor csinálni fog valami szépet.
De egy konkrét ötlet, történet, karakter és kompozíció tudatos kidolgozása már hozzáértést, türelmet és sok munkát igényel. Aki próbálta, pontosan tudja.
Szoktam példaként említeni:
van díjnyertes fotóm, ami kb. 10 másodperc alatt készült,
és van grafikám, ami fél óra alatt.
Ugyanakkor van olyan szintográfiám is, amely mögött két hét intenzív munka áll: napi sok óra fejlesztés, újragenerálás, platformok közötti munka, grafikus utószerkesztés.
Ezért amikor valaki az AI-t „a lusta ember eszközének” nevezi, az legtöbbször olyan dologról alkot véleményt, amit nem ismer elég mélyen.
A posztban felvetett kérdések –
AI = ötlettelenség?
AI = lustaság?
AI = csalás?
AI = emberi munka kiváltása?
szinte szóról szóra megegyeznek azokkal, amelyeket én is boncolgattam egy posztsorozatban majdnem egy évvel ezelőtt. Ezek mára toposzokká váltak az AI körüli diskurzusban: minden új technológia természetes, kezdeti „gyerekbetegségei”.
Az elmúlt két évben végig részese voltam ennek a folyamatnak, és örömmel látom, hogy a világ számos pontján az AI-ellenes reflexek már lecsengőben vannak, miközben az új technológia lassan megtalálja a helyét a művészetben és az alkotói gyakorlatban.
A zárógondolatom egyszerű:
a szintográfia – és az azt létrehozó AI – annyit ér, amennyit az alkotó, aki használja.
Leonardo da Vinci ecsete talán nem volt másmilyen, mint Jackson Pollocké.
Mégis egészen mást hoztak létre vele.
Az ecset senki helyett nem dolgozik önállóan.
És feltennék még egy kérdést:
mi az oka annak, hogy sok olyan alkotó is az AI-t választja, aki önállóan is képes értéket létrehozni?
Mások nevében nem tudok nyilatkozni, de a magam részéről azért dolgozom AI-val, mert olyan gazdag, összetett világokat vagyok képes megteremteni vele, amelyekre nélküle nem lennék képes — bármilyen ügyes is vagyok. 😉
Szigeti Ágnes – Szigi-Art
Köszönöm a hozzászólásodat!
Jó látni, amikor ez nem elméletként, hanem valódi alkotói gyakorlatból hangzik el.
Olvastam az ezzel kapcsolatos régebbi írásaidat, és gratulálok ezúton is a munkáidhoz! Pontosan azt fogalmaztad meg tapasztalatból, amiről én is szerettem volna beszélni.
Több csoportban megosztottam ezt a posztot és nagyon kíváncsi voltam a reakciókra. Érdekes volt látnom, hogy mennyire eltérően reagálnak különböző közegek ugyanarra a gondolatra.
Engedd meg most, hogy néhány mondattal én is kiegészítsem a gondolataimat.
Úgy hiszem ez az egész „AI-vita” el van csúszva a valóságtól.
Mert miről beszélünk valójában?
Nem arról, hogy használsz-e technológiát vagy nem.
A fontos kérdés az, mit ültetsz el az emberben.
Barlangrajz, mítosz, mese, eposz, könyv, film.
Minden korszaknak megvan a maga mumusa. Egy eszköz amitől az előző generáció megrettent.
Mindig ugyanaz volt a félelem. Ez már nem igazi, ez már elveszi a lelket.
Közben mi történik?
Az élményvilág mélyül.
Szóval a kérdés nem az, hogy AI vagy nem AI.
Hanem ez: Mit kap az olvasó, amikor becsukja a könyvet?
Kapott-e kérdést?
Kapott-e érzést?
Kapott-e egy belső mozdulást?
Gazdagabb lett-e, mint előtte volt?
Ha igen, akkor alkotás történt.
Ha nem akkor teljesen mindegy, hogy tollal vagy írógéppel vagy kézzel készült egy sziklafalra. Az emberek azon vitatkoznak, hogy használhatunk-e egy ilyen új eszközt miközben igazából a világ mentálisan szétesik.
Az emberek kapaszkodót keresnek, a gyerekeknek nincsenek mély történeteik. Ez a vita kispályás.
A nagy kérdés igazából ez lenne: Van-e még ember, aki képes világot mesélni? Ha van, akkor az eszköz másodlagos. Ha nincs, akkor a „tiszta kéz” sem ér semmit.