Ha őszinte akarok lenni, nem is feltétlenül könyvek voltak azok, amik igazán megmaradtak bennem.
Hanem történetek és képek.
Persze ha nagyon akarnám én is felsorolhatnám a nagy neveket.
Senki sem lepődne meg rajtuk. És talán egyszer meg is fogom tenni, mert felnézek rájuk azóta is.
Azokra akik világokat alkottak.
Amiket én is bebarangolhattam, akár képzeletben akár képernyő előtt.
Nem a szavak szépsége ragadott meg. Nem a líra.
Hanem az érzés, amit egy-egy történet, jelenet vagy döntés hordozott.
A hős útja, a barátság súlya, a pillanat, amikor valaki mégis megteszi, amit senki más nem merne.
Volt már veletek, hogy úgy fogyasztjátok a játékot mint egy könyvet? Hogy a történet érdekel és csak pörgetitek, hogy megismerjétek a mesét, a történetet az alkotás mögött?
Engem a történet vonzott.
Én gyerekként nem csak olvastam, a legtöbbet láttam és átéltem.
Filmek, játékok, könyvek… mind ugyanazt a tűzet élesztették bennem.
Szeretem az epikus, hősi történeteket, de talán még jobban szeretem azokat a karaktereket, akik közel érezhetők. Akik hibáznak, félnek, de mégis továbblépnek.
És volt még valami: az anyag.
A régi, fás illatú könyvek, a sárgult pergamenlapok, a festményszerű illusztrációk.
Ezek a textúrák máig élnek bennem és most már ott vannak az én világomban is.
