Van egy hely, ahol a csend nem üresség, hanem emlék.
Ahol a jégfalak nemcsak visszaverik, hanem megőrzik a múltat.
Valami régi lassan felébred, és a fény újra megtalálja az utat.
–
Lassan úgy néz ki a falam, mint egy filmstúdió.
Mindenhol képek, rajzok, színek, jegyzetek.
Néha megállok, és csak nézem őket.
A furcsa az, hogy ezekben a képekben ott van minden, ami én vagyok és amit valaha szerettem.
A régi játékaim világa. A könyvek, amiket gyerekként olvastam.
A történetek, amiket el akartam mesélni, de még nem tudtam hogyan.
És minden érzés, amit eddig nem adhattam át.
Most mindez valahogy visszatér.
A falon, a színekben, a fényekben.
Mert ez a világ, amit építek, egyre inkább hasonlít ahhoz,
amit mindig is látni akartam – amit gyerekként kerestem.
Néha megijeszt, milyen furcsa ez.
Hogy valaki, aki sosem tanult rajzolni,
és aki két évtizede írt utoljára,
ma mégis képes létrehozni valamit,
ami belül mindig is ott volt,
és ami ennyire mélyen visszahat rám.
Talán csak a technológia hiányzott.
Talán a kézügyesség.
De a látás, az érzés,
a szívek mögötti világ, az mindig is bennem volt.
Ahogy nézem ezeket a falakat, tudom:
nem egy történetet építek – hanem önmagamat is általa.
Ez a világ lassan kinövi a falakat.
De amíg itt vannak, minden reggel ezek a képek emlékeztetnek:
minden történet egy érzésből születik.
