Sokan kívülről csak azt látják, hogy készül egy könyv.
Képek születnek.
Oldalak telnek meg.
Karakterek alakulnak.
Egy világ lassan formát kap.
De azt már kevesebben látják, hogy közben maga az író milyen utat jár be. Mennyi belső küzdelem, kétely, újrakezdés és csendes harc van mögötte.
Az egyik este lefekszel azzal az érzéssel, hogy talán életed legjobb jelenetét írtad meg.
Vagy épp könnyezel a saját jeleneteden.
Másnap reggel felkelsz, ránézel ugyanarra, és azt gondolod:
„Mit hittem én magamról?”
Ez a hullámzás nem egyszeri.
Nem egy rossz nap.
Nem egy gyenge pillanat.
Ez az alkotói mindennapok része.
Van, amikor a halogatás ül melléd.
Van, amikor az önkritika tart tükröt eléd, de nem azért, hogy segítsen, hanem hogy minden apró hibát felnagyítson.
Van, amikor mások kétkedése jut eszedbe, még akkor is, ha épp senki nem mondott semmit.
Van, amikor a szégyen szólal meg benned:
„Ki vagy te, hogy ezt meg akarod csinálni?”
Van, amikor elveszíted a szándékot. Már nem érzed tisztán, miért indultál el. Csak azt látod, hogy sok a munka, sok a javítás, sok a bizonytalanság.
És ott van köztük a legrosszabb.
A kétely.
Alattomos, sunyi kis árnyék.
Nem ordít.
Sokszor csak suttog.
Nem azt mondja, hogy hagyd abba.
Csak annyit mond:
„Biztos, hogy ez elég jó?”
„Biztos, hogy van ennek értelme?”
„Biztos, hogy nem csak te látod többnek, mint ami?”
És ez tud a legveszélyesebb lenni.
Az írásnak vannak ilyen állomásai.
Az első láz.
Amikor minden új, minden erős, minden tele van lehetőséggel.
Aztán jön az építés.
Amikor a világ már nemcsak érzés, hanem döntések sora.
Nevek.
Jelenetek.
Karakterívek.
Szabályok.
Képek.
Hangulatok.
Aztán, amikor már felépült valami, és azt hiszed, minden a helyére kerül, hirtelen azon kapod magad, hogy már nem kívülről nézed az utat.
Hanem rajta vagy.
És jön a sötét erdő.
Ez az a szakasz, amikor már túl messze vagy ahhoz, hogy könnyen visszafordulj, de még nem vagy elég közel ahhoz, hogy lásd a végét.
Ilyenkor az ember könnyen elhiszi, hogy eltévedt.
Pedig sokszor nem eltévedt.
Csak mélyen benne van.
Én is voltam itt.
Amikor lecseréltem a régi rajzokat, mert már láttam, hogy a könyv kinőtte őket.
Amikor napok mentek el egy-egy képre, és közben úgy éreztem, alig haladok.
Amikor egyszer különlegesnek éreztem Zagradost, máskor pedig azt kérdeztem magamtól, hogy van-e ennek az egésznek bármi értelme.
Amikor rájöttem, hogy ez már nem csak egy kedves, pingvines gyerekkönyv akar lenni, hanem egy sokkal mélyebb világ és ettől egyszerre lett izgalmasabb és félelmetesebb.
De az árnyoldal mellett ott van a másik oldal is.
A hit.
A kitartás.
A bátorság.
A jóindulat.
A szenvedély.
Ezek nem mindig hangosak.
Nem mindig látványosak.
De ezek visznek tovább.
Emlékeztetnek rá, hogy nem minden nap leszel biztos magadban.
De akkor is továbbmehetsz, amikor nem vagy biztos.
Talán ez az írói munka egyik legfontosabb része.
Nem az, hogy soha nem kételkedsz.
Hanem hogy megtanulsz együtt menni a kétellyel úgy, hogy közben nem adod át neki a kormányt.
