Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy az alkotásnak nemcsak a látványos része létezik.
Nemcsak a kész illusztrációk.
Nemcsak a könyv oldalai.
Nemcsak a világ, amely lassan formát ölt.
Hanem azok a belső harcok is, amelyek közben végigkísérik az embert.
A kétely.
Az önkritika.
A félelem attól, hogy vajon elég jó-e az, amit létrehozunk.
Miközben ezt a gondolatmenetet írtam, egyre erősebben éreztem, hogy nem csak egy blogbejegyzés szeretne megszületni.
Így született meg a „Talpra állok újra”.
Nem Zagradosról szól közvetlenül.
Nem Pipóról.
És még csak nem is kizárólag az írásról.
Sokkal inkább arról az útról, amelyet szerintem minden alkotó, vállalkozó vagy álmodó ember bejár időnként.
Arról a pillanatról, amikor a kétely azt suttogja, hogy fordulj vissza.
És arról a döntésről, amikor mégis teszel egy lépést előre.
Ez a dal nekem egyfajta emlékeztető lett.
Emlékeztető arra, hogy nem kell minden nap biztosnak lennünk magunkban.
Csak tovább kell mennünk.
Mert néha a legfontosabb győzelem nem az, amikor célba érünk.
Hanem az, amikor újra talpra állunk.
