Ha őszinte akarok lenni, gyerekként nem feltétlenül egyetlen könyv volt az, ami igazán meghatározott.
Inkább történetek voltak. Világok. Képek. Jelenetek, amelyek valamiért bennem maradtak.
Nem elsősorban a lírai megvalósításba szerettem bele. Nem azért ragadott meg egy történet, mert szépen volt megfogalmazva, vagy mert irodalmilag tökéletes volt. Engem mindig a vizuális megvalósítás, az érzelmi mélység és maga a világ fogott meg először.
Gyerekként nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett olvasás kötött le leginkább. Nem az a fajta gyerek voltam, aki egyik könyvet falta a másik után. A történetekhez sokszor inkább képeken, filmeken, játékokon és hangulatokon keresztül kapcsolódtam.
Nekem mindig kellett egy vizuális kapaszkodó. Egy táj, egy jelenet, egy karakter, egy világ első benyomása, ami megnyitotta előttem az adott történet kapuját.
Ezért sok meghatározó élményem nem könyvként érkezett hozzám, hanem filmen vagy játékon keresztül.
A Mass Effect hatalmas univerzuma, a The Witcher sötétebb, népmesei világa, a Warcraft frakciói és mitológiája, A Gyűrűk Ura klasszikus világteremtése, a Fable mesés hangulata, a Star Wars mítosza és a Skyrim hideg, ősi tájai mind más-más módon mutatták meg nekem, hogy egy történet több lehet egyszerű cselekménynél.
Lehet hely. Lehet atmoszféra. Lehet emlék.
Azt szerettem, amikor egy történetnek saját levegője volt. Amikor érezni lehetett, hogy ott valami létezik a szereplők mögött is: tájak, múltak, titkok, törvények, félelmek, remények. Mindegy volt, hogy ezt könyvben, filmben vagy játékban találtam meg. Ha egy világ élni kezdett bennem, akkor már nem számított a forma.
Gyerekként nagyon felnéztem az írókra és alkotókra. Számomra ők nem egyszerűen történeteket írtak, hanem világokat teremtettek. Olyan embereknek láttam őket, akik képesek voltak a semmiből létrehozni valamit, ami aztán mások képzeletében is életre kel.
Ez mindig hatalmas dolognak tűnt számomra.
Egy világot megalkotni.
Azon keresztül mesélni.
Azon keresztül tanítani.
Élményeket adni az embereknek.
Olyan érzéseket ébreszteni bennük, amelyek talán évekkel később is velük maradnak.
Engem ez érdekelt igazán.
A hős útja. A barátság súlya. A pillanat, amikor valaki fél, mégis továbbmegy. A döntés, amelyben nem az számít, hogy valaki a legerősebb-e, hanem az, hogy helyén van-e a szíve.
És volt még valami: az anyag érzete.
A régi, fás illatú könyvek. A sárgult lapok. A pergamenszerű textúrák. A festményszerű illusztrációk. A kézműves hatás, amelytől egy világ nem sterilnek, hanem élőnek tűnt.
Ezek a benyomások máig bennem vannak. És most már ott vannak az én világomban is.
Azt hiszem ezért lett számomra ennyire fontos a vizuális megvalósítás. Nem díszítésként tekintek a képekre, hanem kapuként. A kép az, ami először behív. A történet pedig az, ami bent tart.
