Egy húszéves barátság indult újra a könyv megírása nyomán.
Nem sok emberrel beszéltem eddig igazán mélyen a munkáimról. Ő az egyikük. Zagrados születésénél is jelen volt, és most, amikor ez a történet lassan valóban elindul a saját útján, újra ránéz arra, amit létrehoztam.
Később még fogok beszélni róla, de egyelőre fedje fátyol a személyét. Legyen most egyszerűen Mr. X.
Egy régi barátommal folytatott beszélgetést osztok meg veletek. Egyfajta személyes interjút, ha úgy tetszik. Olyan ember kérdez, aki régóta ismer, és aki bizonyos dolgokra talán egészen más szemmel néz rá, mint én.
A beszélgetést az olvashatóság kedvéért nyelvileg és formailag szerkesztettem, a gondolatmenet és az elhangzott vélemények megtartásával.
Mr. X:
Tudom, hogy ezt valahol már részletezted, de még mindig nem teljesen tiszta előttem a válasz: miért pingvin? Miért pont a pingvinek lettek a történet központi népe?
Jim R.:
Ezt tényleg elég hosszan részleteztem már. Szerintem az elején talán ezt fejtegettem a legtöbbet. De a kedvedért megpróbálom összefoglalni.
Valahogy úgy kezdődött, hogy már egy ideje rajzolgattam. Mármint próbálgattam magam. Készítettem például egy kifestőt az Amazonra is – az már nem elérhető, gyakorlatilag ahogy megjelent, inaktiváltam –, dolgozgattam Photoshoppal és mindenfélével, és különböző karakterekkel kísérleteztem.
Csak úgy, játékból.
Hogy milyen lenne ez egy könyvben.
Csakhogy akkor még nem írtam könyvet.
Nem feltétlenül terveztem még ekkor, hogy egyszer csak leülök, és tényleg megírok egy történetet. Egyszerűen karaktereket tervezgettem, képeket készítettem és generáltam, próbálgattam, mi működik.
Tudod, az a fajta gondolkodás volt, hogy:
„Milyen lenne, ha…?”
És egyszer csak bevillant:
Milyen lenne egy pingvin lovagként?
Tényleg csak ennyi volt.
Egy gondolat.
Elkezdtem képeket készíteni hozzá.
Készítettem egyet. Aztán még egyet. És még egyet.
Újra és újra próbálkoztam, míg egyszer csak megjelent egy karakter.
Még nem a mostani főhős volt, de már volt benne valami abból, amiből később a saját karakteremet formáltam. Mondhatjuk úgy, hogy Pipó egyik legelső őse vagy változata volt.
Egyébként szinte minden szereplő több verzión ment keresztül. Taruknak, Pipó édesapjának például három különböző megjelenése is volt, mire megkapta a végleges formáját.
De akkor ott volt előttem ez a kis pingvin.
A fejére raktam egy teknőspáncélból készült sisakot, a hátára egy fakardot, a szárnyába pedig egy nagy pajzsot.
És csak néztem.
Ültem a gép előtt, néztem a képet, és egyszer csak feltettem magamnak a kérdést:
Hogyan jut el odáig egy pingvin, hogy mindez nála legyen?
Ez valamiért nagyon erősen megfogott.
Tényleg jött belőlem a kérdés:
Min kellett keresztülmennie ennek a kis lénynek ahhoz, hogy egyszer ezek a tárgyak nála legyenek?
És onnantól elkezdtek jönni a további kérdések.
Honnan származik?
Milyen néphez tartozik? Mit csinál ez a nép? Hogyan él?
Miért fakard?
Miért pont ez a pajzs?
Miért pont ez a sisak?
Egyik kérdés hozta a másikat. Mentek tovább és tovább.
És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy miközben keresem a válaszokat – és ráadásul nagyon tetszenek azok a válaszok, amelyek elkezdenek megszületni bennem –, nemcsak egy karakter kezd kialakulni előttem.
Valami sokkal nagyobb is.
Közben pedig rájöttem valamire saját magammal kapcsolatban.
Nagyon szeretem a kontrasztokat.
Nagyon-nagyon szeretem az egymással szembeállított dolgokat.
A pingvin és a lovag között pedig eleve van egy hatalmas kontraszt. Talán éppen ez fogott meg benne ennyire.
Később aztán az egész történetben elkezdtem felismerni ugyanezt.
A puhaság és a mélység.
A fekete és a fehér, ahogyan maga a pingvin is fekete-fehér.
A pingvin és a lovag.
A kicsi és az epikus.
Egy szerethető, esetlennek tűnő kis lény és egy nála sokkal nagyobb, veszélyesebb világ.
Rengeteg ilyen egymásnak feszülő dolog van a könyvben.
Amikor pedig már kezdtek meglenni a válaszaim arra, hogyan történhetett mindez , még ha eleinte csak részlegesen is , újabb kérdések következtek.
Rendben.
Lovag lesz egy pingvin.
De hogyan lesz lovag?
Hová megy?
Kik a barátai?
És kik lehetnek az ellenségei?
Egyáltalán: milyen ellensége lehet egy pingvinnek Zagrados északi részén?
Nem adhattam egyszerűen azt a választ, hogy egy gyilkos bálna vagy egy fóka.
Érted… nekem olyan valamire volt szükségem, ami belefér egy mélyebb fantasyvilágba, és ami egyben a kezdete lehet annak a komolyabb, mélyebb történetnek, amit el akartam mesélni.
Közben arra is rájöttem, hogy maga a pingvin mennyire kihasználatlan ahhoz képest, hogy mennyi lehetőség rejlik benne.
Apaként azért elég gyakran megfordulok játékboltokban.
És azt vettem észre, hogy nincs igazán olyan nagy pingvines történet, amely a pingvint mint fajt kiemelné egy átlagos, aranyos mesei mellékszereplő helyzetéből, és azt mondaná:
rendben, most ő kerül a középpontba.
Persze vannak pingvines játékok, figurák és szereplők, de én nem nagyon találkoztam olyan világgal, amely igazán nagy történetet épített volna köréjük.
És közben azt éreztem, hogy ebben az állatban pedig rengeteg lehetőség van.
Nem tudom, így már érthetőbb-e számodra.
Nálam ezek a dolgok lassan elkezdtek összeállni.
Mintha különálló gyurmadarabok egyszer csak egyetlen formává tömörültek volna.
És akkor azt mondtam:
Jó. Akkor én ezt megcsinálom.
Úgy éreztem, rátapintottam valamire.
Valamire, amiből talán sikerülhet valami szépet alkotnom.
Persze csak akkor, ha nem rontom el.
És onnantól valahogy belekapaszkodtam ebbe a népbe.
Zagradosban természetesen sok minden más is van a pingvineken kívül, ami szerintem érdekes, de ennek a történetnek most ők lesznek a központi szereplői.
Nagyjából ennyi minden jutott most hirtelen eszembe.
Biztosan volt még más is.
Pont ezért próbálok egyébként mindent leírni, ami eszembe jut.
Mert az egész első gondolata már két vagy két és fél éve pattant ki a fejemből. Ha én ezeket nem írom le, fogalmam sincs, évekkel később mire emlékeznék pontosan.
Részben ezért blogolok.
Ha valaki egyszer megkérdezi:
„Figyelj, miért kezdted el?”
…nem biztos, hogy azonnal rá tudom vágni az összes akkori indítékomat. 🙂
A blogon viszont ott maradnak.
Szépen vissza lehet nézni mindent.
És egyébként minél többet foglalkozom a pingvinekkel, annál jobban megszeretem őket.
Mert a pingvin nagyon tipikusan olyan állat, amelynek van egyfajta társadalma, összetartása. Társas lények, nagy közösségekben élnek, egymás közelségére vannak utalva.
Valahogy ők jelentik számomra a melegséget egy hideg világban.
És emiatt utólag egy csomó minden elképesztően jól passzol ahhoz a történethez, amit írok.
De ezek már hozzáadott dolgok.
Olyan rétegek, amelyek később épültek rá az eredeti ötletre.
Ha viszont egyetlen mondatban kellene válaszolnom arra, hogy miért pont pingvin, akkor azt mondanám:
Eredetileg a karakter volt. A főhős képe indított el ezen az úton. Megláttam egy kis pingvint lovagként, és tudni akartam, hogyan jutott el odáig.
Mr. X:
Nagyjából akkor jól emlékeztem, mert továbbra is úgy érzem, hogy nem kaptam teljes választ. 😀
Mert arra, hogy miért pingvin, tulajdonképpen annyit mondtál el, hogy egyszer csak bevillant neked egy karakter fakarddal és pajzzsal.
De hogy konkrétan miért éppen ez az állatfaj, az számomra még mindig nincs teljesen megválaszolva.
Igazából nekem van erről egy saját gondolatom.
Az állatmese mint forma nagyon régi.
Ott vannak a nyulakról szóló történetek, a békakirály, és még rengeteg más mese. Mindenféle állatokat személyesítünk meg, emberi tulajdonságokat, gondolatokat és érzéseket adunk nekik.
Én ezt valamilyen szinten az animizmus nagyon régi gondolatával is összekötöm.
Mindennek ami körölöttünk van, – egyébként ez az ősember vallása – szóval mindennek ami körölöttünk van, lelke van, az állatoknak is.
Szellem van bennük és ugyanúgy éreznek mint mi és ugyanúgy gondolkodnak mint mi csak mások.
Innen jönnek az állatmeséink, ezért írunk állat mesét. Mert ez egy ősi ösztön és a gyermekeink számára ennek az ősi ösztönnek engedünk tulajdonképpen.
Ez az egyik legősibb emberi világkép. Leegyszerűsítve akár úgy is mondhatnánk, hogy valami olyasmi, ahogyan az ősi ember a körülötte lévő világot értelmezhette.
Én valahol ehhez kötöm az állatmesék eredetét is.
De ez már az én saját gondolati hozzáfűzésem ahhoz, amit az animizmusról olvastam, például Yuval Noah Harari könyvében. Ehhez kapcsolom hozzá a saját elképzelésemet arról, hogy az állatmese mint jelenség mit is jelenthet.
De ettől még a kérdésem ugyanaz:
miért pingvin?
Maga a pingvin egy halászó madár.
A vízben elképesztően ügyes, a szárazföldön viszont a mi szemünkkel nézve teszetosza, billegő, néha kifejezetten szerencsétlenkedő kis jószág.
Valóban nagy tömegekben, kolóniákban él, mint számos más madárfaj.
És ha már madarak: a mai madarak – így természetesen a pingvinek is – a theropoda dinoszauruszok fennmaradt leszármazási vonalához tartoznak.
Én pedig nagyon szeretem a dinoszauruszokat. 🙂
De igazából azért tettem fel neked ezt a kérdést, mert én mindig is úgy ismertelek, mint egy fantasyt szerető embert.
Egy fantasy szerető ember, nagy világokat látó, vízionáló, epikus történtekbe belevesző ember.
Tehát téged könnyedén elvarázsoltak szó szerint ezek a történetek.
Engem is egyébként, de talán téged jobban.
És ezért érdekes számomra, hogy te mindezt egy állatmese köré építed.
Mert félre ne érts.
Az állatmese önmagában teljes mértékben megállja a helyét.
A Vízipók-csodapók is nagyon jó. Annak is megvan a maga története és világa.
A Dr. Bubó szintén.
Ezek jó mesék és értékes művészi alkotások.
Csakhogy te…
Te egy állatmese köré egy nagyon-nagyon komoly univerzumot építesz.
Egy mély fantasyvilágot.
És az én fejemben ez a kettő még nem teljesen áll össze.
Lehet, hogy egyszerűen azért, mert még soha nem láttam ilyet.
Én arra gondoltam, hogy talán annak is szerepe van ebben, hogy gyerekeid lettek.
Az aranyosabb, kedvesebb, „cuki” dolgok sokkal erősebben az életed részévé váltak, mint valakinek, akinek nincsenek gyerekei.
És talán ez ütött be nálad.
Talán szerettél volna egy aranyos, szerethető karaktert.
És igen, abban szerintem igazad van, hogy a pingvin nincs annyira elterjedve ilyen szerepben. Még a Disney világában sem érzem azt, hogy igazán lenne egy olyan nagy pingvines történet, amely köré egy egész komoly világ épülne.
Nekem valahogy úgy áll össze a kép, hogy:
apukaként ott vannak benned a pingvinek, a fiatal Sápi Imrében pedig ott van a durván mély fantasy.
És te ezt a kettőt próbálod összerakni.
Hát, nem tudom.
Én nem tudnám ezt összetenni.
És egyelőre teljesen megérteni sem nagyon tudom.
Nekem önmagában ez a pingvines oldal még inkább csak gyermeki szemmel értelmezhető.
Jim R.:
Azt kell mondanom, hogy amit most elmondtál, szinte tökéletesen fedi azt, amire számítottam.
Pontosan azt, amit vártam, hogy valaki látni fog, amikor először komolyabban ránéz erre a világra.
És igen.
Amit elmondtál a puhaságról és a mélységről, az valóban nagyon közel van az igazsághoz.
Ez volt a célom.
Ez szándékos.
Pontosan ezt akarom csinálni.
Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt nagyon nehéz jól megvalósítani.
Vékony a határvonal.
Nagyon könnyű átesni az egyik oldalról a másikra.
Vagy túlságosan gyerekessé válik, és elveszíti azt a mélységet és súlyt, amit szeretnék neki adni, vagy annyira sötét és komoly lesz, hogy eltűnik belőle az a puhaság, szerethetőség és melegség, ami az egész másik felét adja.
De az igazság az, hogy nekem ehhez van egy nagyon jó belső iránytűm, és én ebben bízom.
És valószínűleg igazad van és tényleg ez a két dolog találkozott.
Az, aki régen voltam, és az, aki közben lettem.
Ezért működik számomra.
A puhaság önmagában kevés lenne nekem. A sötétség önmagában szintén.
Én azt a pillanatot keresem, amikor a kettő összeér.
