Amióta Pipó történetét írom, sokszor elgondolkodom azon, vajon milyen író is vagyok valójában. Vannak alkotók, akik mindent aprólékosan megterveznek, és olyanok is, akik teljesen szabadon engedik a karaktereiket.
Én valahol a kettő között állok. Tudom, hová tart a történet, ismerem az ívét és a fő célját, de közben szabadságot adok a karaktereknek, hogy saját döntéseikkel színezzék ki az utat. Előfordul, hogy más irányba indulnak, mint amit eredetileg elterveztem, de végül mindig visszatalálnak az útra, mert ott várja őket a nagy egész, a fő cél, amit szem előtt tartok.
Ez a szabadság és keret egyensúlya számomra biztonságot és inspirációt is ad. Van egy iránytűm, de közben a karakterek képesek meglepni engem és ezek a meglepetések sokszor a legszebb pillanatai az írásnak.
Az elmúlt hetekben azonban megálltam. Nem azért, mert elakadtam, hanem mert éreztem: most nem előre kell menni, hanem kicsit hátralépni.
Elővettem a régi rajzaimat, és elkezdtem kijavítani őket. Ami fél éve még nehéznek tűnt, most percek alatt ment, hatalmas különbséget éreztem.
Ugyanígy a szövegnél is: korrektúrázni kezdtem, és rengeteg szóismétlést, fogalmazási hibát javítottam ki. Sokkal többet, mint gondoltam volna.
Ez a felismerés erőt adott. Rájöttem, mennyit tanultam és mennyivel könnyebben mozgok ma már ebben a világban. Igaz, a „mintha” és a „volna” szavak még mindig kísértenek, de minden javítással közelebb kerülök ahhoz, hogy a szöveg letisztult és erős legyen.
Számomra az írói út nem mindig előre rohanás, hanem néha megállás, apró javítgatás, újrafelfedezés is. Így épül lassan nemcsak a könyv, hanem az a világ is, ahol már én is otthon vagyok és ahol egyszer talán ti is velem lesztek.
